2013. február 28., csütörtök

Az emberek hiszékenyek

Akadnak olyan történetek, amelyek elgondolkodtatnak az emberi butaságról, hiszékenységről, arról, hogy meddig mehet el egy csaló, mikor mondják végre azt neki, hogy elég! A következő történetek mind valósak, saját ügyek voltak.
 
A házasságszédelgő
Nyugdíjas korú özvegy anyuka hirdetőújságban keres párt magának, amire jelentkezik egy jól szituált, magas nyugdíjjal, elegáns fővárosi lakással büszkélkedő úr, aki nemrég települt haza külföldről. Telefonon kellemesen elbeszélgetnek, majd másnap az udvarló meghívás és előzetes bejelentés nélkül megérkezik. Élőben kicsit másképp fest mint ahogy elképzelték, de a stílusa lehengerlő, az asszony hazatérő családjától meg is kéri anyuka kezét. Ezután rögtön a településen eladó házak után érdeklődik, mert méltó körülményeket akar teremteni élete új párjának, de nem akarja messze vinni a családjától.
Mindannyian fel is kerekednek, és körbejárják a szóbajöhető házakat, összeismertetik a tulajdonosokkal, mindenhol azt tervezgeti hogyan fog kinézni a hely ha már ők laknak ott. A faluban hamar híre megy hogy az asszony újra férjhezmegy, és még csak az első napon vagyunk! Az egyik ház különösen megtetszik neki, erre alkudni kezd, és meg is állapodnak az eladókkal, megbeszélik hogy foglalót is ad, keressenek ügyvédet a szerződéskötéshez. A család lelkes, de már esteledik, éjszakára pedig nem akarják vendégül látni, hiszen azt ilyen gyorsan nem is illik, ezért finoman célozgatnak hogy mikor megy az utolsó pesti vonat. Ekkor a kedves vendég váratlanul rosszul lesz, és kiderül hogy az életmentő gyógyszereit sem hozta magával, orvost kell hozzá hívni. Némi hálanyilvánításért az orvos meg is jelenik, és felírja a nélkülözhetetlen (és persze drága) szívgyógyszert, amit a család rögtön ki is vált a patikában. Mivel egy beteg embert nem lehet zaklatni piszkos anyagiakkal, így mindent ők fizetnek, "majd rendezzük ha jobban lesz..." Ilyen állapotban szó sem lehet arról, hogy hazamenjen, szállást kell adni neki éjszakára, de mivel semmit nem hozott magával, így hamarjában kerítenek neki pizsamát, papucsot, váltóruhát, stb...
Arról senki nem beszél hogy éjszaka mi történt, vagy nem történt, de másnap reggel mindenki jó hangulatú, felkeresik az ügyvédet, megállapodnak a házvásárlás részleteiről, emberünk megbízást is ad neki szerződés készítésére. A családdal hazatérve kezd csak arról gondolkodni, hogy honnan teremti elő a foglaló összegét. Nem arról van szó hogy ne lenne pénze, de mind le van kötve, be van fektetve, hacsak vissza nem kéri azt a pár milliót, amit éppen most adott át egy jó emberének azért, hogy az valami hihetetlen árfolyamon euróra váltsa. Végül elhatározza magát, fel is hívja az embert, és kéri találkozzanak másnap a szokott helyükön (egy nagyon elegáns és közismert fővárosi kávéházban), ahol lebonyolítják az ügyletet. "Ti nem akartok egy kis eurót? Nagyon jó áron tud szerezni!"- szól oda beszélgetés közben a leendő mostohafiának. Aztán megbeszélik, hogy mivel még mindig nem érzi jól magát, meg vissza is kell jönnie a foglalót letenni, így inkább itt tölt még egy éjszakát, és másnap mostohafia felfuvarozza Pestre a pénzért, majd vissza is hozza. Persze, a benzint fizeti! Aztán felajánlja, hogy ha már úgyis Pestre utaznak, akkor hozzanak ők is pénzt, elintézi nekik a váltást.
A családi tanács az éjszaka folyamán meghozza a döntést: jobb a pénz ha euróban van tartva, ilyen áron a hülyének is megéri, tehát a fiú másnap reggel az összes megtakarításukkal (milliós összeg) a zsebében indul útnak. Óvatos, ezért a pénzt nem adja oda, azt magánál tartja...egészen addig amíg a kávéházhoz nem érnek! Ott aztán emberünk azt mondja, hogy a társa nagyon ideges, ha idegennel látja őt el fog tűnni, hiszen ez a dolog nem teljesen legális, ezért egyedül kell bemennie. A fiú látott már krimit, ismeri a dörgést, ezért az összes pénzt odaadja neki, és meredten figyeli a kávéház ajtaját, meg ne szökjenek a pénzével. És figyeli, és figyeli, és... Néhány óra múlva már nyugtalan, ezért felhívja emberünket, soká tart-e még, mert haza is kellene érni ma még. Emberünk a telefonban előad valami zavaros sztorit arról, hogy el kellett mennie (igen, a kávéháznak van másik kijárata is, ő már rég nincs ott), de nemsoká visszatér. Ez az utolsó alkalom, hogy beszélni tudtak vele, mert ezután már a telefont sem veszi fel.
Szégyen ide, szégyen oda, ennyi pénz elvesztése fáj, tehát feljelentik, és kiderül hogy nem az elsők, és biztosan nem is az utolsók akik így jártak, emberünk ellen szerte az országban folynak büntetőeljárások hasonló cselekményekért. Ezek után nagyon kíváncsi voltam az öregúrra, aki ennyi embert el tudott szédíteni. Csalódtam. Egy sármos, művelt, simabeszédű embert vártam, helyette egy lerobbant emberi roncsot találtam. Gyakorlatilag nincs olyan szervrendszere ami ne volna beteg, alig vonszolja magát, nem jó külsejű, nem megnyerő, nem intelligens, nem művelt. És mégis meg tudta győzni ezeket az embereket arról, hogy az összes pénzüket átadják neki! Nem az ő teljesítményét csodálom, hanem az emberi hiszékenységet.
 

2013. február 27., szerda

Ügyvédi etika?

Izgatottan várom a kamarai vizsgálat eredményét, jó volna ha végre helyükre kerülnének a dolgok.

rendőrök

Valaki megint a rendőrökre panaszkodik. Nem egyedi eset, mindenki panaszkodik rájuk, mondhatjuk ez náluk szakmai ártalom. Akár azt is mondhatnánk, hogy minél többen panaszkodnak, annál jobban végzik a munkájukat, hiszen akit valamiért elkapnak, megbüntetnek, az nyilván nem fogja őket dícsérni. Jelentem engem nem büntettek meg, mégis panaszom van rájuk, sőt annyira elegem lett belőlük, hogy úgy döntöttem a jövőben nem látok el kirendelt védői feladatokat. Miért?
Mert elegem van abból, hogy magukat felsőbbrendűnek képzelve (hiszen ők üldözik a bűnt, én meg védem!) minden lehetséges módon meg akarjanak szívatni, pl. azzal, hogy a tervezett kihallgatás előtt öt perccel szólnak, vagy ha sikerül előre értesíteniük, akkor minimum félórát kell a kihallgatásra várni (nem, nem az előző kihallgatás tartott sokáig, a kollegina akkor ér be a munkahelyére, jól láthatóan vásárlásból).
Mert elegem van abból az inkorrekt magatartásból, hogy a mulasztásaikat rám akarják verni mert nem képesek elismerni hogy hibáztak. Jelenleg két olyan ügyem is van, amelyikben a kötelező védelem miatt kirendeltek ugyan, de erről engem elfelejtettek értesíteni, aztán váltig állítják, hogy faxon megkaptam az értesítést. Az persze érdekes, hogy ilyenkor a védelemhez való jog hogyan érvényesül?!
Mert nem akarok többször éjszaka saját költségen beautózni a rendőrségre, ahol kiderül, hogy nem is azt hozták be akit akartak, így aztán rám nincs is szükség, és még elnézést sem kérnek.
Mert nem kicsit zavaró, hogy a folyosón már várnak az előre, gondosan, időre behívott ügyfelek, amikor a bírósági telefonból derül ki, hogy engem tárgyaláson várnak, amiről a rendőrök elfelejtettek értesíteni.
Mert teljes időpocsékolás a rosszul előkészített, és így be nem fejezhető bíróság elé állításon, vagy szabálysértési tárgyaláson ücsörögni, amikor jobb dolgom is volna, de legalábbis olyan amiért fizetnek is...
MERT NEM DOLGOZOM TÖBBET INGYEN!
 
Az interneten keringő alaptörténet pedig az eddigi tapasztalataim fényében tökéletesen hihető, igenis el tudom képzelni, hogy a kiérkező rendőrök halottnak hitték a nénit, szegény orvos meg azt gondolta értelmes emberekkel van dolga... Pont mint Tatárszentgyörgyön...

2013. február 26., kedd

Ügyvédi munkadíj újratöltve

Az éjszakai órákban SMS érkezik a telefonomra: "Ügyvédnő hívjon fel mert a telefonomon nincs pénz, és nagy kérésem van de nem tudom leírni!"

Mindig elgondolkodtat, mit képzel az ilyen ügyfél? Nemhogy munkadíjra nincs pénze, de még én fizessek azért hogy segíthessek neki?! (Hiszen aki a telefont nem tudja kifizetni az nyilván munkadíjra sem szándékozik költeni...) Ilyenkor persze mindig felmerül a pro bono tevékenység, mint a társadalmi felelősségvállalás, vagy szolidaritás egy formája. Én kifejezetten pro bono munkát nem végzek, és rögtön meg is magyarázom hogy miért nem.

2013. február 20., szerda

Ó azok a "hálás" ügyfelek...

Jogban kevéssé járatosak számára mondom, vannak olyan perek amelyekben a jogalap és az összegszerűség elválik egymástól. Ilyenkor előfordulhat az, hogy a jogkérdésben te vagy a győztes, de összegszerűségében mégis vesztesnek érzed magad a megítélt összeg nagysága/kicsisége miatt. A kedves "hálás" ügyfelet egy ilyen ügyben képviseltem: jogkérdésben teljes győzelem, az összegszerűségben viszont nem voltunk sikeresek, mert az ellenfél okirattal alátámasztott állítását nem tudtuk cáfolni. Ennek a lehetőségére - és persze a következményére - előre figyelmeztettem. Akkor azt mondta nem baj, maga az elv is fontos, csináljuk!
Nagyon hosszú és bonyolult per volt, több mint két éve zajott, sok tárgyalást tartottak benne, rengeteget dolgoztam rajta gyakorlatilag ingyen, hiszen pártfogó ügyvédként legfeljebb bruttó 22.500.- Ft.-ot kaphatok munkadíjként. Kollégáim titokban röhögtek rajtam mondván ez a per nem nyerhető, és én immár jogerősen megnyertem!
Az ügyfél mára bejelentkezett azzal, hogy beszéljük meg a végrehajtással kapcsolatos teendőket. Ma azonban közölte hogy ő ennek az ítéletnek nem fog eleget tenni, írjak felülvizsgálati kérelmet, mert ez így semmit nem ér. Nem teszem meg. Azért egy köszönöm jól esett volna... Most elgondolkodtam érdemes-e?

2013. február 13., szerda

Miért nem akarok ügyész lenni?

Néhány napja olyan történethez asszisztáltam védőként, ami nagyon tanulságos, és mutatja milyen erős gyomor szükséges az ügyészi hivatáshoz.