Egyszerű szabálysértési értékre elkövetett lopásként indult, amelyet csak az minősít fel bűncselekménnyé, hogy dolog elleni erőszakkal követték el. Az elkövetőt ráadásul tetten érték, azonnal ki is hallgatták, és ő mindent beismert. Felvették a vallomását, rabosították, aztán haza is engedték.
Még az sem volt egészen meglepő, amikor azt a védekezést vezette elő a tárgyaláson, hogy a cselekményt nem ő követte el, a rendőrök nem őt hallgatták ki. Mivel azonban a beismerő vallomáson kívül más bizonyíték nem állt rendelkezésre - az őt tettenérő személy már nem emlékezett az arcára - így állítását komolyan kellett venni. A legegyszerűbb módszer az volna, hogy meg kell nézni a rabosításkor készített fotót, a legértelműbb pedig a vallomáson található aláírás írásszakértő általi vizsgálata. A rabosítási fotó azonban nincs az irathoz csatolva, a szakértő meg drága, így halasztunk.
A következő tárgyalásra megérkezik a rabosítási fotó, és egyértelmű: nem a vádlott van a képen, valaki aki a személyes adatait ismerte, megpróbálta rákenni a dolgot. Mivel okmányok nem voltak nála (a sajátja sem!), így az adatait bemondás alapján rögzítették. A nyomozóknak azonban lehetőségük van - csakúgy mint nekünk ügyvédeknek - a személyes adatok központi nyilvántartásban elektronikus úton történő ellenőrzésére, márpedig ott szerepel a személyi gazolványban is található fotó. Le is kérték az adatokat a rendőrök, de úgy tűnik arra már senki nem vette a fáradságot, hogy rá is nézzen, mert nem vették észre a személycserét. Az ügy úgy ment végig az egész rendszeren (két járőr, egy nyomozó, egy vádat emelő ügyész, egy tárgyaló ügyész), hogy senki nem ellenőrizte a vádlott személyazonosságát!
Meglehetős sok munkaóra és két tárgyalás (amelyen jelen volt egy bíró, egy ügyész, egy védő, egy jegyzőkönyvvezető, három tanú akiknek az útiköltségét is fizetni kell, a vádlott, és az őt kísérő két rendőr, akiknek szintén fizetni kell az útiköltségét) van az ügyben, az állam ennyit fizet rá az ügyre. Felelős? Az nincs.
Ez azonban még csak a szokásos része a dolognak, erre nem is vesztegetnék szót.
Ami miatt úgy éreztem megírandó történet ez, az az, hogy az ügyész, annak ellenére hogy egyetlen bizonyítéka sem maradt a vádlott ellen, nem ejtette el a vádat. Indítványozta írásszakértő kirendelését annak megállapítására, hogy a vádlott által lehetséges elkövetőként megjelölt személy (egy unokatestvér aki minden adatát fejből tudja) írta-e alá a nyomozati vallomást, továbbá ezen személy tanúként történő kihallgatását, ezzel egy újabb halasztást. Indoklása az volt, hogy az ugyan látszik, nem a vádlott követte el a cselekményt, de nem tudjuk biztosan ki volt az, erről kellene meggyőződnünk.
Csak néhány apróság:
- ha a vádlott által feltételezett elkövetőt megidézi a bíróság, nem köteles vallomást tenni, hiszen önmagát bűncselekmény elkövetésével nem kell megvádolnia,
- tanúként igen érdekes volna aláírásminta adására kötelezni őt, (az ügyészség vállalta, hogy másik ügyből megpróbálja megszerezni az írásmintáját, de az így készült szakvélemény bizonyítékként nem felhasználható, hiszen nem szabályos)
- az ügyész dolga a vád bizonyítása a nyomozó hatóság adatai alapján, nem pedig a bíró kötelessége a vád cáfolata a saját nyomozása alapján.
A bíró rövid szünetet rendelt el, és megkérdezte komolyan gondolja-e az ügyész amit mondott. Az ügyész azt felelte hogy a vezető ügyész utasítására kellett ezeket az indítványokat megtennie, ő is tudja milyen képtelen dolog ez, de nem mondhat ellent. Ezután még teljes meggyőződéssel végig kellett mondania a vádbeszédet, melynek során arról kell meggyőznie a bíróságot, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok alátámasztják a vádlott bűnösségét, és meg kellett fellebbeznie a bíróság felmentő ítéletét.
Hát ezért nem szeretnék ügyész lenni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése