Rablási ügy tárgyalásán a tanú - aki egyébként akkurátus ember: feljegyzést vezet minden gyanús körülményről - hosszasan beszél arról, hogy a neki gyanúsnak tűnő alakot hogyan követte városszerte biciklin, és az hogyan próbálta őt lerázni, majd hogyan fenyegette meg végül, ha nem hagyja őt békén. (Van akit nem idegesítene egy ilyen ember?)
A bíró megkéri, hogy nézzen szét a tárgyalóteremben: látja-e itt azt a gyanús alakot? (Nem irányíthatja a tanú figyelmét közvetlenül a vádlottra, de a normális emberek az emberek úgy általában szokták tudni, hogy a vádlottat kell felismerniük, vagy nem felismerniük, ha nem őt látták.) A tanú lassan körbefordul, megnézi az ügyészt, a védőt, majd hosszasan fixírozza a hallgatóság soraiban leghátul, szerényen megbújó bírósági fogalmazót. A vezetőszíjon levő, megbilincselt vádlottra egy pillanatást sem vet. Végül, még mindig a fogalmazót nézve kinyögi: egészen biztosan nem ez az ember volt.
