Kontár ügyvédek

"A" és "B" valamikor házasok voltak, "B" házában éltek két gyerekükkel, de "B", ahogy az lenni szokott, szerelmes lett és elköltözött hazulról, a gyerekek "A"-val maradtak. "A" hamarosan ügyvédet fogadott és megindította a bontópert. A válás, a gyermekek elhelyezése és tartása nem okozott gondot, de "B" szeretett volna a saját, a nagymamájától örökölt házában élni, ezért kérte hogy "A" költözzön el onnan. "A"-nak viszont saját háza nem volt, albérletbe költözni pedig nem akart, ezért arra hivatkozott, hogy az ingatlan közös felújítása során abban ő is tulajdont szerzett. A bíróság szakértő véleménye alapján meg is állapított néhány századrésznyi tulajdont a javára, de ez persze kevés ahhoz, hogy valaki egy egész házat használhasson. "B" kérte a tulajdonközösség megszüntetését, és jelezte, hogy megváltja "A" tulajdonrészét, "A" pedig jelezte, hogy neki nincs pénze "B"-t kifizetni. Az elsőfokú bíróság ennek ellenére "A"-t kötelezte "B" majdnem száz százaléknyi tulajdonrészének megváltására, ami teljességgel érthetetlen, meg merem kockáztatni: hibás bírói döntés. Ez – nem is olyan ritkán – előfordul, de a másodfok létét éppen az ilyen hibák helyretétele indokolja. "B" nem fellebbezett, hiszen az ítélet alapján járt neki annyi pénz, amiből másik házat vehetett volna, és mivel ő ügyvéd nélkül járt el, senki nem világosíthatta fel arról, hogy ez az ítélet végrehajthatatlan lesz. "A" természetesen fellebbezett, legalábbis ő azt hitte…

Az ítélethirdetést követően számos alkalommal kereste ügyvédjét telefonon, hogy a fellebbezésre utasítást adjon. Az ügyvédje azonban elutazott évi rendes, két hetes szabadságára, és nem vette fel a telefont. Erre "A" tértivevényes levelet írt neki, amit az ügyvéd át is vett: két hét múlva, amikor a szabadságról visszatért. A fellebbezési határidő természetesen már régen letelt, "A" és ügyvédjének útjai itt elváltak egymástól. (Az ügyvéd állítja, hogy tájékoztatta "A"-t a szabadságáról, és ügyfele a megadott határidőig nem jelzett vissza, ezért azt gondolta nem akar fellebbezni. Csak halkan jegyzem meg, ha "A" azt a  bizonyos levelet nem az ügyvédnek, hanem a bíróságnak küldi el, akkor most senkinek nem volna problémája, mert a másodfok nagy valószínűséggel helyretette volna az elhibázott ítéletet.)

"A" ezután saját maga beadott egy fellebbezést, és egy igazolási kérelmet. Az igazolási kérelem azt a célt szolgálja, hogy ha valaki önhibáján kívül határidőt mulaszt, akkor ezt utóbb helyrehozhassa. A bíróság azonban nagyon szigorúan veszi azt, hogy önhiba nem állhat fenn, és "A" nem tudta azt, hogy jogi képviselővel eljáró ügyfél igazolási kérelme csak akkor lehet sikeres, ha az ügyvédi irodára az ítélet kézbesítésének napján atombomba esett, amely 10 km sugarú körben mindent elpusztított. Ebben az esetben nem ez történt, ezért az igazolási kérelmet – és ezzel az elkésett fellebbezést – elutasították. Mivel ez egy fellebbezhető végzés, így "A" nem hagyta magát, és fellebbezett, de természetesen ezt is elutasították.

"B" egy darabig várt a pénzére, de mert ő albérletben lakott annak ellenére, hogy volt egy háza, így végül megindította a végrehajtást. "A" ekkor keresett egy másik ügyvédet, de a helyiekben megingott a bizalma, ezért egyenesen a fővárosba ment egy nagyon képzett és tapasztalt ügyvédet keresni.

Az új ügyvéd aztán nem vesztegette az idejét, azonnal kérte a végrehajtási eljárás felfüggesztését, arra hivatkozva, hogy a végrehajtási lap kiállítása hibásan történt. Ezt azonban csak tűzoltásnak szánta arra az időre, amíg a rögtön ezután beadott perújítási kérelme folytán meg nem nyeri a pert. "B" ekkor kért fel engem a képviseletére.

[Perújítási kisokos: a perújítás rendkívüli perorvoslat, azaz csak rendkívüli esetben lehet élni vele. Persze az ügyfél számára minden olyan eset rendkívülinek számít, amikor elvesztett egy pert, ezért a Pp. 260. §-a pontosan meg is határozza azt, hogy mi a rendkívüli eset. Ezek közül előszeretettel a 260. § (1) bek. a) pontra szoktunk hivatkozni, azaz oly tényre vagy bizonyítékra, illetőleg olyan jogerős bírói vagy más hatósági határozatra, amelyet a bíróság a perben nem bírált el, feltéve hogy az – elbírálás esetén – reá kedvezőbb határozatot eredményezhetett volna.

Csakhogy van egy apró kiegészítés is: Az (1) bekezdés a) pontja alapján a felek bármelyike csak akkor élhet perújítással, ha az ott említett tényt, bizonyítékot vagy határozatot a korábbi eljárás során hibáján kívül nem érvényesíthette.

Összefoglalva: a perújítás során valami új dologra kell hivatkozni, de csak annyiban lehet új, amennyiben a bíróság a döntése meghozatala során nem tudott róla, valójában viszont már az alapeljárás során is léteznie kellett (tehát nem keletkezhetett azóta), a félnek pedig azt is igazolnia kell, hogy saját hibáján kívül nem tudott erre a dologra korábban hivatkozni.
Van ám határidő is: az ítélet jogerőre emelkedésétől számítva legfeljebb öt éven belül, a perújítási okról való tudomásszerzéstől számítva hat hónapon belül lehet perújítani.]
"A" ügyvédje zseniálisnak vélt húzással egy új szakvéleményt készíttetett, majd ezt használta fel mint újonnan tudomására jutott bizonyítékot. Így a hat hónapos perújítási határidőt egy saját cselekménytől (a szakvélemény megrendelésétől) lehetett számítani. Ha a bíróság egy ilyen hivatkozásnak helyt ad, azzal veszélyes precedenst teremt, hiszen csaknem minden ügyben lehet évekkel később olyan szakvéleményt készíttetni, amely az elsőtől eltér, és ennek alapján akkor már lezárt ügyeket lehetne újratárgyaltatni. Emellett ebben az esetben nem volt új tény, a szakvélemény olyan kérdésben készült, amely az alapeljárásnak is tárgya volt, szerepelt a peres iratokban. Mindezt elmondtam a bíróság előtt tett nyilatkozatomban is, mire a kollega figyelmembe ajánlotta a Pp.-t elolvasásra, mivel szerinte nem ismerem a perújításra vonatkozó szabályokat.
A bíróság a perújítási kérelmet érdemi tárgyalás nélkül elutasította, mert egyetértett azzal, hogy a szakvélemény olyan kérdésben készült, amely már az alapeljárásnak is tárgya volt, tehát nincs újdonság amire hivatkozni lehetne. A perújítás megengedhetősége tárgyában a bíróság nem ítélettel, hanem végzéssel határoz, mely ellen 15 napon belül lehet fellebbezni, de ez a határidő ilyenkor nem a végzés kézbesítésétől, hanem a kihirdetésétől (a tárgyalás napjától) kezdődik. Erre a bíró - szerintem nagyon előzékenyen - fel is hívta a felek figyelmét. "B" természetesen nem kívánt ezellen fellebbezni, abban viszont biztos voltam, hogy "A" fog. Meg is tette, de senki nem tudná kitalálni mi történt: az ügyvédje lekéste a fellebbezési határidőt, mert azt a kézbesítéstől, és nem a kihirdetéstől számította! Emiatt az elsőfokú bíróság elkésettként, felterjesztés nélkül elutasította a fellebbezését (Pp. 237. §). "A" ügyvédje ezt a döntést is megfellebbezte, és (ránézésre legalábbis) több mint húsz éve a pályán lévő ügyvéd létére képes volt indoklásként azt írni, hogy a Pp. nem tartalmaz ilyen szabályt. Márpedig de: Pp. 219. § és Pp. 234. § (1) bek. Persze ehhez tudni kell két szabályt egymásra vonatkoztatva értelmezni... Ha a nagytudású kollega maga nem is olvasta a Pp.-t, a bíró figyelmeztetését azért komolyan vehette volna. A másodfokú bíróság azonban tud jogszabályt értelmezni, így a fellebbezést elutasította, az eredeti ítélet immáron jogerősen hatályban marad.
Azt gondoltam a történet itt véget ért, de a kollega kitartó. Nemrég kaptam meg a Kúria határozatát, melyben "A" felülvizsgálati kérelmét szintén érdemi tárgyalás nélkül elutasította, mert a Pp. 270. § (2) bek. az ilyen döntés felülvizsgálatát kizárja.
Kinek is kell elolvasnia a Pp.-t?