K. nagyon dekoratív fiatalasszony, aki - mint mondani szokták - nem a nekivaló emberhez ment hozzá. Már a gyermekük megszületését követően lett gyanús számára férjének az egyik régi barátja (aki történetesen nem nőnemű) iránti vonzalma, mely úgy tűnt nem viszonzatlan. A házasságnak gyorsan vége lett, és K. hamar akarván szabadulni a számára megalázó helyzetből, a bontóperi egyezség megkötése mellett döntött.
Az egyezségben - tanácsom, és figyelmeztetéseim ellenére - lemondott a férj különvagyoni ingatlanával kapcsolatos tulajdoni igényéről (a bíróság előtt megállt volna), ugyanakkor az ingatlan bővítésére, és felújítására felvett hitel törlesztését magára vállalta minden ellentételezés nélkül! Sok nő tesz ilyesmit, mert a válás során csak az a fontos számukra, hogy minél előbb vége legyen, a jövőben előfordulható nehézségeket nem veszik számba.
K. is úgy vélekedett, csak az a fontos, hogy a közös gyermek ne szenvedjen hiányt semmiben, így egy méltányos (semmiképp nem eltúlzott!) tartásdíjhoz ragaszkodott. Megkapta. Mármint az ígéretet.
Emberünk azonban amilyen hamar csak lehetett pert indított a tartásdíj csökkentésére, és bár elsőfokon megnyertem a pert, a Seholsincsben megmagyarázhatatlan döntéseiről hírhedett másodfokú tanács az elsőfokú ítéletet visszájára fordította, K. még örülhetett hogy nem neki kell eltartani az újdonsült szerelmespárt.
Mi ebből a tanulság? Hallgass az ügyvédedre, ha már fizettél neki...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése